Terítéken a kapcsolat

10/27/2019

 

Évekkel ezelőttről, amikor még volt tévém, emlékszem egy reklámra, feltűnően nagy hatással volt rám. Egy sorsjegyet hirdetett, azzal a szöveggel, hogy “korábban korpás volt a hajam és ez nagyon rossz befolyással volt az életemre: állandóan elvonta a figyelmemet, izgultam, hogy ne látszódjon a ruhámon, féltem közel menni emberekhez, nehogy észrevegyék, csomó időt és energiát fordítottam a kezelésére és főleg az eltüntetésére. Most azonban, hogy megnyertem a főnyereményt, még mindig korpás a hajam, de már egyáltalán nem érdekel.” Mint papjancsi, kommentálom a reklám poénját: az önbizalmat, amit a korpás haj elvett, a gazdagság és a vele járó hatalom adta vissza és helyettesÍtette be. Akárhogy is, ami eddig gond volt, megszűnt, már nem az. Ideális esetben nagyjából ezt a szerepet tölti be életünkben a baráti-, a családi- és a párkapcsolat. 

 

Az, hogy milyen kapcsolatok között élünk, vagyis hogy konkrétan nap mint nap kik vesznek körül, megalapozza, aláágyazza a közérzetünket, befolyásolja a felfogásunkat és az érzékelésünket mindenről, ami körülöttünk és velünk történik - az időjárástól az önmegvalósításig. A mindennapjaink kiegyensúlyozottságáért, az önbizalmunkért, vagy épp ezek hiányáért felelős. Egy szemüveget hordunk, amin keresztül szemléljük a világunkat. A szemüveg határozza meg, mit értékelünk elfogadhatatlannak, mit nehéznek, mit feladatnak és kihívásnak és mit ránk nehezedő, tehetetlenségbe torkolló csapdának. A szemüvegünk üvegét pedig a kapcsolataink színe, őszintesége, otthonossága, bizalmassága határozza meg. 

 

Eredendően és visszavonhatatlanul társas lények vagyunk. Az “oldd meg magad, legyél jól önmagadban” individualista irányzat félreérthető, félrevezető elszigetelődést és magányt szül, tévút. Kapcsolatokra szükségünk van. Abban van szabadságunk, hogy megválogassuk őket és törekedjünk arra, hogy amikben mozgunk, legyen építő, előrevivő, önbizalmat adó és támogató, ahol elfogadunk és elfogadtatunk, akár korpástúl. 

 

Margaret Mahler magyar származású orvos, gyerekpszichológus és pszichiáter bámulatosan pontosan írja le az anyánkkal fejlődő kapcsolatunkat születésünktől három éves korunkig. Azt gondolom azonban, hogy később, felnőttekként újra és újra belefutunk ezekbe a stádiumokba és ciklikusan végigjárjuk a mahleri fejlődésvonalat valamennyi közeli kapcsolatunkban, barátságban, párkapcsolatunkban. Talán a csecsemőkorunkra már nem emlékszünk, legfeljebb utólag összevethető a családi legendákkal, de aki esett már szerelembe vagy került komoly barátságba, felismerheti a hónapok-évek alatt lezajló, majd más kapcsolatoknál esetleg változó intenzitással, de mindig újra megélt fázisokat. A normál autisztikus fázis 0-1 hónapos korra esik, a primér nárcizmus kora. Csakis magamat látom a szerelmem szemében, összeolvadva vele, ki sem mászva az érzékek és érzékelések kínzó teljességéből. Fáj minden külön töltött pillanat. Lila köd, mondják. A külvilág indifferens, nem létezem külön sem én, sem ő, csak az együttesünk szétszedhetetlen masszája. 

 

A szimbiotikus fázisban - eredendően 2-4 hónapos korban - már elhagyhatjuk az ágyat, de még elválaszthatatlanok vagyunk. Együtt megyünk mindenhova, elkísérjük egymást helyekre, eseményekre, melyekre magunktól sose mennénk. 

 

Némi idő elteltével a kapcsolatunkban részben betellünk egymással, elkezdhetjük gyakorolni a leválást. Elérkezik a külön töltött idők szükségessége és felvesszük a külvilágunk fonalát, jobban megy a jelenlét a munkánkban, másokkal. A világot még mindig az Ő szemével szemléljük, amikor beleharapunk egy szendvicsbe, neki ízleljük. Messengeren jelzünk egymásnak óránként, nyújtjuk ki karunkat egy virtuális érintésre, mely muníciót ad a nem együtt töltött idő elviseléséhez és a különlét gyakorlásához. Alig várjuk az esti újratalálkozást, a részletes beszámolót és az egymásba visszaolvadást. 

 

Majd eljön az újraközeledés ideje, amit először két-három évesen éltünk át, a barátságainkban vagy a párkapcsolatunkban pedig sose hagyjuk el. Visszaépítjük az individualitásunkat, az autonómiánkat, visszakapcsolódunk a saját szükségleteinkhez, igényeinkhez és ha kapcsolatunk bizalommal teli, elfogadó és támogató, bőséges és kielégítő életteret teremthetünk magunknak azzal a biztonságos védőhálóval magunk mögött, hogy a kapcsolatunkban bármikor újratankolhatunk, önbizalmat és megtartottságot kapunk, ha kifogyott az üzemanyagunk vagy lemerült az elem. Ennek a szakasznak nincs vége, életfogytig tart, legfeljebb a szereplői, ahogy Mahler mondja, a tárgyai változnak. Az alanya és az állítmánya megmarad, az igény rá nem szűnik, ezért ha nem teljesen érezzük úgy magunkat, mint a sorsjegyes reklámban a nyertes, érdemes megvizsgálni, melyik összetevővel van a baj. Miért nem működik a kapcsolatunk úgy, ahogy valamennyiünknek jár.

 

A KözHelyben a következő hónapokat a kapcsolatoknak szenteljük. Beszélgető- és vitaesteket, workshopokat, önsegítő csoportokat terveztünk. Vizsgálódunk majd, informálódunk, tágítjuk a kapcsolatokról alkotott fogalmaink körét és ahogy eddig, ezúttal is tabukat döntögetünk. 

 

Please reload

11/27/2013

Please reload

Címkék szerint
Please reload

Összes bejegyzés
  • c-facebook

© 2011​​​​​ Manifelszt Alapítvány​​​​​​​​​                               +3620/33 915 99                              vera.varadi68@gmail.com                                  Helyszín: ©KözHely  

Váradi Vera pszichológus

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now