A jó, a rossz és még mi?

02/03/2014

Jó és rossz

Jobb és bal

Fönn és lenn

Kint és bent

 

A csapból is az folyik, hogy egyik oldal a másik nélkül nem létezik. Fizikailag is képtelenség, ha a szabadon értelmezett relativitás-elméletet komolyan vesszük :) - minimum a viszonyítás erejéig szükség van egyikre a másikhoz. Ennek megfelelően össztársadalmi elvárás nehezedik ránk: a józan, okos ember átlátja a helyzetet, megérti a másik felet, értelmes vita keretében empatikusan azonosul az ellenfelével és megérti az álláspontját, igazat ad neki, ha van olyanja, nem tesz kategorikus és visszavonhatatlan kijelentéseket és nem ítél. 

 

Az élet értelmezésében használt relativitás legnagyobb tudora és terjesztője apukám volt. Abban hitt és úgy nevelt, hogy érvrendszerünket, a mögé felsorakoztatott tudásunkat sosem tekintette teljesnek, hiszen bármikor és bárhonnan előkerülhetett egy további tudományosan megalapozott érv, mely rácáfol a kialakított nézetekre, rávilágít érvelésünk hiányosságaira, relatíve megfoszt az igazunktól. Így azután nehéz volt nem alulmaradni a vele szemben folytatott véget nem érő kamaszkori vitákban, melyek zsákutcája így festett: "Ezt honnan tudod ilyen pontosan?", "Miért gondolod, hogy szavahihető a forrásod?", "Biztos, hogy minden tudás birtokában vagy ahhoz, hogy ítéletet formálj?" Azon kapom magam, amint automatikusan többes szám első személyben írok az emlékeimről, nővéremtől meg sem kérdezve, vajon őt is ilyen mélyen átitatta-e ennek a - mellesleg Byron Katie életfelfogásához és négy kérdésének alapjaihoz kísértetiesen hasonló - lefegyverező és kikezdhetetlen érvelésnek a következménye, a kétely. 

 

Kétségtelenül hasznomra vált a nyitottság, az örökös szintetizálási törekvés, a magasabb szempontok lázas keresése, a kimeríthetetlen hajtóerő a mögöttesek fáradhatatlan felkutatására, a kibékíthetetlennek tűnő, a dualitás mentén ketté hasadt nézetek egy időben történő látásának szűnni nem akaró kényszere. Pszichológusként talán ez az egyik vezető erősségem, amelyre könnyedén feltámaszkodhat bármelyik szélsőség és pólus. Ugyanakkor ön- és másokkal végzett munkám során egyre azt tapasztalom, hogy a kétely mögött a bizonyosság, az állandóság, az örök és megingathatatlan keresése húzódik meg.

 

A halandó emberben lakozó, nem korosodó és bölcsülni sem hajlandó kisgyerek így ordít fel fájdalmában, már ha megengedi magának: "A p....ba a magasabb szempontokkal, az univerzum távlataival. Garanciákat követelek, itt és most!"

 

Aki kételkedik, aki határtalan és megengedő, valójában - szerencsétlenségére - túlságosan agyatekert ahhoz, hogy az átlátszóan naiv szavaknak bedőljön, minduntalan csapkod ide-oda, keres ezt-azt, hogy abban megleljen egy stabilabb, egy érvényesebb állandót. Pechjére, mivel ilyen nincs (mondom én, a kételkedő :)), a kételyt és a megengedést tekinti az egyetlen, ám szükséges fix pontnak a biztonság után sóvárgó életében. A határtartás nem más, mint hogy leereszkedem a dualitás egyik bugyrába és minden porcikámmal azonosulok vele. Érzem, tudom és hiszem, mi jó nekem és mi nem. Kiterjesztem meggyőződéseimet a párkapcsolatomra, a gyerekeimre, elvárom az iskolától és az intézményrendszertől a fejem fölött. A nyitott, megengedő ember ezt nehezen lépi meg, de miért is? Félelemből. A tévedés kockázatának felvállalhatatlanságából. Túlságosan szűkre szabottnak érzékeli a pólusokat, nem fér el bennük a maga kételyeivel, az ellenpólust is képviselő szempontjaival, empátiájával. És valóban, saját szemszögéből 100%ig igaza van. Vitának, ellenérveknek nincs helye, hiszen azok oly távol esnek egymástól, hogy csak a saját rendszerükön belül érthetők, elfogadhatók. A jó a maga szintjéről nem lát el a rosszig, a bal messze esik a jobbtól, a fentet és a lentet, kintet és a bentet áthatolhatatlan távolságok választják el. 

 

Feloldhatatlan az ellentét a magasabb szempontokat képviselő, dualizmuson felülemelkedő látásmód és a hittel, meggyőződéssel, határok betartásával létrehozott valamely pólussal való azonosulás között. A hétköznapokat kifizetődőbb beleéléssel, elfogultsággal élni egy jobb vagy egy bal bugyor szabályai szerint. A konfliktusokban jobban járunk, ha följebb küzdjük magunkat oda, ahonnan már mindkét oldal (át)látható. A szintek közötti liftezés kimerítő, néha saját lábra kel és kicsúszik az irányításunkból, előfordul, hogy pont ellentétes irányba visz. Nem marad más, mint a tudatosság és a pengeélen táncolás, vagy ahogy két kedves, szinte már rokonian szeretett felnőtt gyerek kifejezte magát: "Mindenki a saját jól felfogott vékony határmezsgyéjének a hogyhívjákolásáért felelős."

Please reload

11/27/2013

Please reload

Címkék szerint
Please reload

Összes bejegyzés
  • c-facebook

© 2011​​​​​ Manifelszt Alapítvány​​​​​​​​​                               +3620/33 915 99                              vera.varadi68@gmail.com                                  Helyszín: ©KözHely  

Váradi Vera pszichológus

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now